Látunk? Valóban látjuk, mennyi minden van értünk?
Mit hiszünk önmagunkról, az életünkről? Valóban megbecsüljük-e mindazt, amiben részünk van? A testünket, annak legkisebb sejtjeit, melyek értünk dolgoznak, tudattalan testi folyamatainkat, a környezetünket, a kényelmünket, a szeretteinket? Észrevesszük-e, hogy mindez értünk van?
Van-e bennünk bizalom? Vagy csak akkor örülünk, ha minden zökkenőmentes és azt hisszük, ha belekapaszkodunk, akkor minden mozdulatlan maradhat? Kell, hogy megállítsuk a változást?
Jelen vagyunk-e a pillanatban? Szentelünk-e figyelmet a jelennek? Hogy most annyira jó itt ülni és olvasgatni? Hogy most minden rendben van… Vagy aggódva, túlbiztosítva szaladunk előre a jövőbe? Netán sérelmet dédelgetve, megbocsátatlanságba burkolózva ülünk a tegnap romjain?
Dosztojevszkij azt mondta, az ember azért nem boldog, mert nem tudja, hogy boldog. Ilyen egyszerű…
MOST KÉPZELD EL, HOGY BOLDOG VAGY! Itt. Most. De és ha nélkül. Ebben a testben, ebben az életkorban, ebben a helyzetben, ezekkel a körülményekkel, ebben a környezetben. Érzed? Látod?
